3.-4. Fejezet

 

HÁROM

Fordította: Tony

 

 

Shayla

Miközben úgy teszek, mintha nem foglalkoznék vele, a szemem sarkából figyelem, ahogy körbeviharzik a házon, mintha a sajátja lenne. Különbözik azoktól, akiket eddig ideküldtek, hogy megvédjenek. Láttam, hogy többször is ellenőrizte a zárakat az ablakokon és az ajtókon, és úgy tűnik, megkérdőjelezi, ahogy a dolgok mennek itt. Úgy látszik, nagyon komolyan veszi ezt a munkát, pedig tudom, hogy nem ebből él. Abból, amit Talonból kiszedtem, tudom, hogy Vinnie valami kőkemény motoros, aki a tapasztalatát használja a védelmemre. De bízom Talonban, és ha ő azt mondja, hogy Vinnie megbízható, akkor hiszek neki.

– Ki csinálja a takarítást? – kérdezi, és hirtelen megáll, a kezével végigsimít borotvált fején, barna szemeit rám szegezi. Tekintve, hogy eddig nem sokat beszélgettünk, meglep a kérdése.

– Miért? – kérdezem feltekintve rá. Ezt még senki sem kérdezte.

– Válaszolj a kérdésre – mondja, és nem tűnik lenyűgözöttnek. – Ha van takarító, vagy valaki jön megcsinálni, akkor azt hiszem, újra kell gondolnod a fontossági sorrendet, mert egy kis kosz még mindig jobb, mint ha kinyírnak.

Tágra nyílik a szemem a kirohanásától. Van egy olyan érzésem, hogy ez a srác tényleg nem kedvel engem, de nem tudom, miért.

– Én takarítok – mondom, félrenézek, és tovább festem élénkpirosra lábkörmeimet. Nem tudom, mi a gondja. Befejezem a körömfestést, aztán felnézek, csodálkozva, hogy miért bámul még mindig.

– A hely makulátlan – böki ki körülnézve.

Beledugom az ecsetet az üvegcsébe, aztán megszólalok: – Szeretem a tisztaságot.

Nem tudok aludni, ha nem ragyogóan tiszta a hely. Nem tudom miért, de mindig is rendezett és tiszta voltam. A tetejébe pedig, szeretem elfoglalni magam, és egész nap bezárva a házba nem sok más lehetőségem van. Mióta apám börtönbe került, a munka is lehetetlen. Senki nem akar olyan könyvelőt – főleg, aki nem is képesített –, akinek az apja börtönben ül csalásért. Emellett, szeretek takarítani, amikor ideges vagy dühös vagyok. Segít megnyugodni.

– Te takarítasz – mondja lassan, meglepetten. – Azt hittem, takarítónőd van, van ilyesmi.

– Volt takarítónőm, amikor apámmal éltem– mondom vállat vonva.

Szinte érzem, ahogy sugárzik belőle a véleménye. Azt hiszi, elkényeztetett vagyok, és meglepte a tény, hogy tisztán tudom tartani a házat. Bár, ahogy mondta, más dolgom úgysincs. Hogy lefoglaljam magam, felvettem néhány főiskolai üzleti és marketing onlinekurzust. Ha nem tanulok, akkor olvasok, takarítok, vagy edzek. Börtönben érzem magam, csak egy igazán elegáns, drága fajtában. Elhagyhatom a házat, ha valaki elkísér, de minden testőröm jobban szerette, ha otthon maradok, valószínűleg, mert így könnyebb volt a munkájukat végezni. Mégis, ölni tudtam volna, hogy szabadon kimehessek a bejárati ajtón, és ne kelljen minden pillanatban azon paráznom, hogy elkap valaki.

De nem panaszkodom.

Ez most az életem, de ez csak ideiglenes. Úgyhogy csak mély levegőt kell vennem, és tudatosítani magamban, hogy sok embernek sokkal rosszabb sorsa van, mint hogy bezárva legyen egy luxusvillába. Néhány embernek háza sincs. Legalábbis ezt mondom magamnak.

– Szóval egész nap csak napozol a medence mellett, kaját követelsz és festegeted a kibaszott lábkörmeidet? – kérdezi, úgy tűnik, eléggé bepöccent.

– Mit vársz tőlem egész pontosan, mit csináljak? – kérdezem az arcát vizsgálva. Nem mutatok rá, hogy már elmondtam, hogy én takarítom a helyet. Nem mintha csak ülnék a seggemen tétlenül, és különben is, mit kéne csinálnom? – Még egy teljes napot sem voltál itt, és már bírálgatsz? Már hetek óta így élek. Szerinted akkora élvezet bezárva lenni?

– Csak csodálkozom, hogy miért küzd olyan keményen mindenki azért, hogy megvédjen valakit, aki ennyire elkényeztetett és sekélyes – mondja könnyedén, mintha a szavai nem vágnának az elevenembe.

– Akkora pöcs vagy – mondom hitetlenkedve rázva a fejem. – És a te munkád az, hogy megvédj engem, nem pedig az, hogy jobb emberré tegyél. Egy hétig leszünk együtt ebben a házban, szóval inkább tartsd meg magadnak az elhamarkodottan megalkotott véleményedet, rendben?

Talán elkényeztetett voltam – az apám mindig megadott nekem mindent, amit akartam.

De nem voltam sekélyes.

És szerintem sokkal többet elárult róla, mint rólam, hogy már azelőtt eldöntötte, milyen vagyok, hogy megismert volna, akár egy kicsit is. De hát, igen, nem ő volt az első ember, aki így gondolkodott, és nem is az utolsó.

Figyelmen kívül hagyja a fecsegésemet, és leül a kanapéra velem szemben. Hogy még rosszabb legyen a dolog, rájövök, hogy fizikailag vonzódom hozzá – nem mintha ezt hangosan beismerném. Megvan benne ez a rosszfiús dolog, a jó testfelépítés, és a jóképű arc. Bár nem az a klasszikusan szép, mégis van benne valami, ami miatt még többször is rá akarok nézni.

– Ki kell mennem a boltba venni néhány dolgot, és velem kell jönnöd.

Felélénkülök a gondolatra, hogy elhagyhatom a házat. Nem léptem ki innen azóta, hogy beköltöztem. – Rendben.

– Ismered a helyet? – kérdezi, mindkét oldalra megnyújtja a nyakát, és rám néz.

– Nem – válaszolom, hátradőlve a kanapén. – Mit kell vásárolnod? Rákeresek a Google-ön, és meglátjuk, hogy mi van errefelé.

Megteszek bármit egy icipici szabadságért, még a korábbi durva megjegyzéseit is figyelmen kívül hagyom.

– Láttam egy vegyesboltot errefelé jövet, az jó lesz – mondja, és az órájára pillant. – Be akarok menni a sportboltba is, vennem kellene néhány súlyzót, vagy valamit, mert be fogok golyózni itt. – Szünetet tart. – És talán egy fürdőnadrágot is.

Már nem is emlékszem, mikor mentem vásárolni, ezért izgatottság vesz erőt rajtam. – Oké, jól hangzik. Én is vennék néhány dolgot. Mikor akarsz menni? Holnap reggel?

Bólint. – Igen, az jó lesz. De el kell vinnünk a kocsit, amit itt hagytak, mert nem mehetünk motorral.

– Nem probléma – mondom, és nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról.

– Tudhattam volna, hogy a vásárlás a gyengéd – morgolódik, aztán ellopja a távirányítót, és csatornát vált.

Nem hagyom, hogy a megjegyzése kikészítsen. Gondoljon, amit akar – nem érdekel.

Boldog vagyok, hogy vásárolni mehetek.

Ha sétálhatnék a parkban, vagy elmehetnék a könyvtárba, még jobb lenne – de nem fogom erőltetni.

– Most megfogtál – mondom a szememet forgatva. Persze vannak dizájner táskáim és ruháim, de csak azért, mert az apám vette nekem ajándékba. Soha nem vettem magamnak olyan drága dolgokat, és nem szerettem más pénzét költeni. Szívás, hogy nem tudok dolgozni, és rejtőzködnöm kell. Az apám keveredett bele valami nagyon komoly szarságba, és most én fizetek érte.

– Jó lehet, ha mindent ezüsttálcán tesznek eléd – mondja, és lepillant a telefonjára.

Összeszorítom a fogam, és próbálom megállni, hogy visszaszóljak, de a szavak kibuggyannak belőlem. – Micsoda egy álszent motoros vagy. Elítélsz, hogy hogyan élek, miközben te is egy bizonyos módon élsz. – Megállok. – Bűncselekmények, nők, drogok, és még ki tudja, mi más, de persze, koncentráljunk csak arra, hogy gazdagon nőttem fel. Mert nyilvánvalóan csak ezt tudod felhozni ellenem.

Vinnie felvonja a szemöldökét, és totál közömbösnek látszik. – Csak azt tudod a motorosokról, amit Talontól láttál? Holtbiztos, hogy nem drogozok.

Észreveszem, hogy a többi dolgot nem említi, szóval a nők és az illegális dolgok igazak lehetnek.

Tudom, hogy Talon és a Wild Men egyáltalán nem ártatlanok, mert Talon is állandóan belekeveredik valamibe.

– Tényleg? Akkor szar lehet, hogy így beskatulyáznak – gúnyolódok, és vetek rá egy hamis mosolyt.

A rohadék hirtelen úgy tűnik, jól szórakozik, a szája megrándul, barna szemei pedig derűsen csillognak. – Gazdag vagy, elkényeztetett, és nagy szád van. Ezt már elmondták, mielőtt beléptem az ajtón, szóval ne viselkedj úgy, mintha ez teljes tévedés lenne. Nem csak én jutottam erre a következtetésre. Ez gyakorlatilag tény.

– Hát, ha mindenki így gondolja, akkor igaznak kell lennie – mondom szarkasztikusan. – A mindenki valószínűleg Talon, mert ő az egyetlen, akit mindketten ismerünk.

Talon mindig kölyöknek nevez, de szeretettel. Én vagyok a kis unokatesója, természetesen púp a hátán, de ez benne volt a munkaköri leírásban.

Vinnie csak megvonja a vállát, és dühítően azt mondja: - Jó emberismerő vagyok.

Szerintem csak a seggfejségben jó.

– Feltételezem, akkor nem gazdag családból származol, igaz? – kérdezem, nem durván, de valami okának kell lenni. – Mivel foglalkoznak a szüleid?

– Nincsenek szüleim – mondja színtelen hangon, és megint a telefonjára figyel.

– Mindenkinek vannak szülei.

Úgy értem, mindenki jött valahonnan. Engem csecsemőként örökbefogadtak, és nem tudok semmit a vérszerinti szüleimről, a nevükön kívül. Talán egy nap majd visszatérek Vietnamba, és válaszokat keresek, de egyelőre azok a szüleim, akik szerettek és akartak engem, nem pedig azok, akik a világra hoztak.

– Nekem nincsenek – mondja, látszik, hogy szívesebben beszélne valami másról. – Árvaházban nőttem fel.

Akkor is vannak biológiai szülei, ahogy nekem Vietnamban, de ezt most nem hozom fel.

– A szüleim egy vietnami árvaházból fogadtak örökbe – mondom, mert azt akarom, tudja, nincs egyedül, a biológiai szüleim engem sem akartak.

– Hát ja, engem senki sem fogadott örökbe – válaszolja, és feláll. – Kimegyek, és ellenőrzöm a környéket. Beszélnem kell az éjszakai őrrel is.

Elmegy, én pedig ott maradok… egy érzéssel.

Nem fogadták örökbe.

Milyen lenne az életem, ha engem sem fogadtak volna örökbe? Lehet, hogy most ezért nem panaszkodok a kellemetlenségek miatt.

Mert az életem sokkal rosszabb is lehetne.

NÉGY

Fordította: Tony

 

 

Shayla

Két óra múlva tér vissza, és nem foglalkozik velem, úgyhogy én is így teszek, mintha nem is osztottunk volna meg egymással nagyon is személyes dolgokat. Egy romantikus regényt olvasok, amikor leül velem szemben, és megszólal: – Késő van.

Felnézek rá. – És?

– És nem vagy fáradt?

– Te az vagy? – kérdezek vissza csodálkozva, hogy mire akar kilyukadni.

– Ha korán megyünk vásárolni, jobb, ha összekapod magad. Mennyi idő alatt tudsz elkészülni? Egy óra? Kettő?

Tényleg komolyan gondolja ezt a baromságot.

– Nevetséges vagy, tudod? – mondom összehúzott szemmel. – Előbb felkelek és elkészülök, mint te, ne aggódj emiatt.

– Azt kibaszottul kétlem – horkan fel, és meztelen lábát felteszi a piros kanapéra. – Légy kész, hogy reggeli után indulhassunk, mondjuk tízre?

A szememet forgatom. Minden reggel hatkor kelek, hogy jógázzak, úgyhogy nem lesz nagy ügy elkészülni arra.

– Biztos, hogy meg tudom oldani – mondom, és visszafordulok a könyvemhez. Amikor Vinnie egy nevetéshez hasonló hangot hallat, felemelem a fejem, és fenyegető pillantást vetek rá. – Most mi van?

– Semmi – motyogja még mindig vigyorogva.

Az enyémnél világosabb barna szemeibe nézek. – Mondd meg! – követelem.

Megdörzsöli a borostás állát, és a könyvemre mutat. – Ismerem az írót, csak ennyi. Még mindig meglep, hogy milyen népszerűek a könyvei. – Szünetet tart. – És hogy ő írja őket.

Mély levegőt veszek, és próbálom elnyomni a bennem lakó rajongót. – Az akarod mondani, hogy személyesen ismered Zada Ryant? Nem hülyéskedsz?

Dedikált könyvet akarok.

Nem is, szükségem van egy dedikált könyvre.

Nem is, az összes könyvére szükségem van dedikálva, hogy feltehessem a dedikált könyvespolcomra.

Személyreszóló üzenettel.

– Nem hülyéskedek – válaszolja, a tekintetemet keresi, és felvonja a szemöldökét. – Mi bajod van? A tekinteted vad és őrült, és a lelket is kiszorítod abból a könyvből.

Ledobom a könyvet az ölembe, és próbálok lazán viselkedni. – Semmi bajom – mondom, a fülem mögé tűröm a hajam. – Szóval, hogy vagytok ti barátok Zadával?

Ez hatalmas.

– Már tegező viszonyban vagy vele? – kérdezi Vinnie vigyorogva. Ujjaival a kanapé karfáján kopogtat, én pedig a tetoválásokkal borított ujjait bámulom, miközben válaszolok.

– Imádom a könyveit – ismerem be vállat vonva. – Nem lehetek kíváncsi?

Előredől, a könyökét a combjára támasztja. – Mondok neked valamit. Jól viselkedsz a héten, azt teszed, amit mondok, távol maradsz a bajtól, én pedig bemutatlak neki.

Megvillan a tekintetem. – Jól viselkedek? Huszonnégy vagyok, nem egy istenverte gyerek.

Le tud nézni még ennél is jobban? Soha életemben nem találkoztam még ilyen dühítő pasival. Ettől csak még inkább úgy akarok viselkedni, amivel vádolt, csak hogy megnehezítsem a dolgát.

Komolytalanul megvonja a vállát. – Tudod, hogy értem. Ne légy gyerekes. Tedd egy kicsit kellemesebbé az itt töltött időmet.

Hogyhogy, eddig nem voltam kellemes?

Összeszorítom a fogam, felállok, és szó nélkül elhagyom a szobát. Igen, nagyon jóképű, azokkal a hosszú szempillákkal körülvett csábító, barna szemeivel, érzéki szájával – habár a jelenlétemben mindig összeszorítja – és a kívánatos testével, amit a fekete póló alatt rejteget, de akkor is egy pöcs.

Azt akarja, hogy jól viselkedjek?

Hány éves? Csak néhány évvel lehet idősebb, mégis úgy viselkedik, mintha gyerek lennék, és ő felügyelne rám. Felsétálok a hálószobámba, lefekszem az ágyamra, a fehér takaró puha a bőrömön. Ahogy a plafont bámulom, végiggondolom, miket mondott nekem ma.

Úgy gondolja, hogy gyerek vagyok?

Egy terv formálódik a fejemben.

Megmutatom neki, milyen gyerekes tudok lenni.

Azt hiszem, itt az ideje megleckéztetni Vinnie-t.

*  *  *

Másnap reggel jóga után lezuhanyozom, megmosom hosszú, sötét hajam, aztán törülközőbe csavarom. Farmert és fehér topot veszek fel, megcsinálom a hajamat és a sminkemet, de még csak 8 óra van, így kitakarítom a szobám, hogy teljen az idő. Amikor már patyolattiszta, felkapom a Chanel táskámat, és lemegyek a földszintre. Mozdulatlanná dermedek, amikor kinézek, és meglátom Vinnie-t fekvőtámaszokat nyomni a medence mellett. Mintha egy filmrészlet lenne. Gyönyörű medence, szép napos idő, a pasi pedig túl szexi, hogy igaz legyen. Honnan jött ez a srác? Oda akarok menni.

Még jobb a teste, mint képzeltem.

A háta tökéletesen kidolgozott, és tetoválások borítják, izzadság csillog a bőrén. Az tolóajtónak dőlök, hogy jobban lássam. Ki gondolta volna, hogy ez fekvőtámaszozó pasi ilyen szexi lehet? Megigézve nézem, ahogy a karjai minden mozdulattól megfeszülnek. Továbbra is ott lebzselek, és bámulom, mint egy eszelős.

A jóképű férfiak miért mindig ilyen egoista barmok?

Amikor hirtelen feláll, és egyenesen a szemembe néz, halkan elkáromkodom magam. Itt állok az ajtónak préselődve, rajta legeltetem a szememet, ő pedig rajta kapott. Nagyon szuper! Hogy leplezzem magam, kinyitom az ajtót, és kiszólok: – Én kész vagyok, ha te is. – Aztán elsétálok a konyha felé, magamban átkozva magam. Néhány másodperc múlva hallom, hogy a tolóajtó csukódik, aztán csatlakozik hozzám. Nem jegyzi meg, hogy milyen korán fenn vagyok, és előbb elkészültem, mint ő. Inkább csak ennyit mond: – Élvezted a kilátást?

Kinyitom a hűtő ajtaját, és benézek, ameddig lehet, nem is nézek rá. – Milyen kilátást?

Ó, persze, tudom, milyen kilátásra gondolt, de próbálom megőrizni a méltóságomat. A legutolsó dolog, amit tudnia kell, hogy vonzónak találom. Nem, egyáltalán nem is kell tudnia, különösen mert nem számít, ugyanis semmi sem fog történni. Talán csak az egója lenne még nagyobb.

Becsukom a hűtőt, és ráveszem magam, hogy ránézzek.

A szemem majd kiesik.

Ó, a francba!

Az a has! Tökéletes. Nem is – a legtökéletesebb. Nem túl tónusosan izmos, de étvágygerjesztően kidolgozott. Olyan, amit a magazinok címlapján látsz.

Eddig nem néztem meg jobban, de most igen. Egy másodpercig elidőzik rajta a tekintetem, aztán a szemébe nézek. – Indulhatunk korábban? Kész vagyok, és már nagyon szeretnék kiszabadulni a házból.

Igyekszem témát váltani, és remélem, hogy nem hozza fel.

Mindentudóan vigyorog, de csak ennyit válaszol: – Persze. Gyorsan lezuhanyozom, és mehetünk.

De nem mozdul.

– Mi van? – kérdezem, amikor továbbra is bámul. Azzal az önelégült, szórakozott arckifejezéssel, amitől legszívesebben bevágnék neki egyet.

– Semmi – mondja vállat vonva. – Csak nem hittem, hogy bejövök neked.

Ennyit arról, hogy nem hozza szóba.

– Talán, mert nem jössz be nekem – mondom összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, és összehúzom a szemem. Nem hiszem el, hogy ilyen szavak hagyják el a száját. Ha úriember lenne, egyáltalán nem említette volna. És mi van, ha meglestem egy kicsit? Nem ismerek olyan nőt, aki ne tette volna meg, bár ezt soha nem ismerném be.

– A tágra nyílt szemed és kapkodó légzésed mást mond – mondja vigyorogva, barna szemeiben derű csillog.

– Szerintem elég élénk a fantáziád – válaszolom, oldalra billentem a fejem, és úgy tanulmányozom. – Te is olyan pasi vagy, akinek az érvényesüléshez szüksége van a nők figyelmére?

Néhányszor megrándul az ajka, mintha el akarná fojtani mosolygást.

– Mosolyoghatsz nyugodtan – tájékoztatom. – Attól nem leszel kevésbé kemény csávó. Talán csak egy kicsit szerethetőbb. – Teszek felé egy lépést, és élvezem, amikor az ajkamra vándorol a tekintete. – Úgy rémlik, azt mondtad, csak beugrasz a zuhany alá, és mehetünk. Én már kész vagyok, és csak rád várok egy ideje. Kettőnk közül lehet, hogy te vagy az, aki lassabban készül el?

Vetek rá egy önelégült pillantást, aztán kisétálok a konyhából, menet közben a vállammal végigsúrolva az alkarját. Boldog vagyok, hogy az enyém volt az utolsó szó, a lábam az első lépcsőfokon van, amikor hallom a motyogását. – Már látom, miért nem akarta senki más ezt a melót. – És ez mellbevág. Megállok egy pillanatra, aztán folytatom az utamat a szobámba, úgy téve, mintha a szavai nem jelentenének semmit. És miért is jelentenének?